Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ÁJEMDIBI

Film vs Könyv: Solaris

2020. június 30. - GGZs

Bumm, új rovattal jelentkezem, amiben a könyvek küzdenek meg a belőlük készült filmmel, vagy fordítva. Az első összecsapás a Solarisé, amit az tesz majd különlegessé, hogy nemcsak Stanislaw Lem könyve száll ringbe Tarkovszkij filmjével, hanem Steven Soderbergh 2002-es amerikai változata is, viszont az 1968-as, szintén a könyvből készült szovjet tévésorozat nem, mert talán már így is túlságosan elmélyültem a szolarisztikában. De haladjunk szépen sorjában, hátulról előre.



A Titanic sikere környékén James Cameron játszadozott a gondolattal, hogy megcsinálja a saját verzióját Stanislav Lem regényéből, ami egy távoli bolygón játszódik, a távoli bolygó felszínét pedig valamiféle intelligens óceán borítja, aminek viselkedését és tetteit próbálják megfejteni a tudósok. Cameron egyértelműen merített már a könyvből A mélység titka című 1989-es mélytengeri sci-fijéhez, most viszont valóban a Solarisra vágyott. El tudom képzelni mi lehetett volna az ő kezében ebből a sztoriból, Stanislav Lem regénye ugyanis tocsog a tudományos leírásokban, méghozzá úgy, hogy végig leköt, köszönhetően annak, hogy mindössze 260 oldal, és egy percre sem áll meg, tuti kis tudományos-fantasztikus sztori, és bónuszként még egy mindent átható spirituális utazásra is invitál. 

Ez az aspekutsa fogta meg anno Andrej Tarkovszkijt, aki 1972-ben forgatott Lem regényéből filmet. Tarkovszkij éppen az anyagi csőd szélén állt, ezért olyan alapanyagot választott következő filmjének, ami már eleve nagy népszerűségnek örvendett, a lengyel Stanislav Lem 1961-es regénye pedig igazi nemzetközi siker volt. Viszont nem akart sci-fit csinálni, a regény egyetlen aspektusával kívánt foglalkozni, az ember megelevenedő lelkiismeretével. Épp ezért az első szkriptjében a cselekmény több, mint fele a Földön játszódott, amire a szovjet stúdió válasza csak az volt, hogy nyet. Ezért nagy duzzogva elkészítette a mindenki által ismert verziót, amiben a főszereplő Kelvin még így is elég sokat melankóliázik a Földön, mielőtt útnak indul a Solarisra. És mikor odaér, skippeli a regény szinte teljes sci-fi vonalát, helyette hosszasan elmélkedik az emberiség mivoltán. És ebben rejlik Tarkovszkij filmverziójának ereje. Hogy nem nagyon próbál történetet mesélni, hanem inkább afféle projekciós felületként szolgál, amiben az ember szembenézhet a saját a félelmeivel, a saját életével, a saját lelkiismeretével. Nem egy könnyű film, kell hozzá egy hangulat, de ha ez megvan, akkor nagyon hálás az ember a tükörért, amit felé tart.

A kész filmet az író Stanislaw Lem kifejezetten utálta, szerinte Tarkovszkij kiherélte sci-fi regényét, és leforgatta belőle a Bűn és bűnhődést az űrben (Lem egyébként olyan ember volt, aki a regénye fordításait sem kedvelte, az angol verziót például kifejezetten botrányosnak tartotta). Aztán maga a rendező Tarkovszkij se volt elégedett, mivel ő még így is túlságosan sci-finek tartotta a végeredményt. Ellenben a sci-fi kedvelő publikum a hátára vette Tarkovszkij Solarisát, és a szovjetek válaszaként tekintett rá Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájával szemben (Milyen érdekes, hogy Kubrick filmje 1968-as, és mégis, azóta ezzel a filmmel mérnek össze minden sci-fit, még Nolan Csillagok között-jét is). Szerintem az összehasonlítás nem helytálló, Kubrick 2001-je a “Nagybetűs filmes sci-fi", míg Tarkovszkij Solarisa ennek teljes ellentétje, csak azért sci-fi, mert így adtak rá pénzt, egyébként meg egy érzékeny művészfilm az emberi természetről, és épp ezért nem is nagyon mérhető össze az Űrodüsszeiával anélkül, hogy ne lennénk részlehajlóak valamelyik felé. Összemérhetjük azonban Lem regényével, azzal a regénnyel, aminek három aspektusából Tarkovszkij csak eggyel foglalkozott igazán, a már említett emberi lelkiismerettel, amit nagyszerűen megoldott, ha innen nézzük, akkor erősebb, mint a könyv, ami tényleg hatalmas teljesítmény, azonban a regény másik két fő összetevőjével, a sci-fivel és a szerelemmel alig-alig foglalkozott, valamint a befejezése is gyengébb, mint a könyvé. 

James Cameron ezt a sci-fi szálat szerette volna megfogni, de aztán mégis Pandora felé vette az irányt, így Solaris projektje Steven Soderbergh ölébe hullott, aki akkortájt az egyik legmenőbb hollywoodi rendezőnek számított, olyan filmeknek köszönhetően, mint a Mint a kámfor, az Ocean’s Eleven vagy a Traffic, amiért 2001-ben rendezői Oscart is kapott. Hozta akkori kedvenc színészét, George Clooneyt, de Cameronnal és Tarkovszkijjal ellentétben nem a sci-fi vagy az emberi lelkiismeret érdekelte, hanem a szerelem, a szeretet, így filmje cselekményét ez az egy szál mozgatja igazán. 

Senki se igazán szereti ezt a filmet, pedig nagyon nem rossz, ha a másik két Solaris nem létezne, akkor nagyon bátor próbálkozásként tekintene rá mindenki, hisz 50 millió dollárt költöttek egy olyan filmre, ami annyira lírai, hogy egyáltalán nem számíthat a szélesebbe közönség szimpátiájára. George Clooney nagyszerű Kelvin, jobb, mint a szovjet kollégája, a halálból visszatérő szerelmét alakító Natasha McElhone-ról ellenben ez már nem mondható el. Ahogy ezen egész amerikai változat is elbukik Tarkovszkij Solarisával szemben is (mert az mélyebb), és Lem eredeti regényével szemben is, aminek ismét csak egy aspektusát sikerült kimaxolni, és ugyancsak elbukik a regény befejezésével szemben is, mert amíg Tarkovszkij fájdalmas beletörődömséggel fejezi be művét, addig Soderbergh túlságosan hálívúdi, negédes finist kanyarint, miközben egyikük sem éri el Lem elementáris erejű lezárását, amit én imádok. Ebben Kelvin az intelligens óceán miatt szembenézett a múltjával és lelkiismeretével, visszakapta és újra elveszítette szerelmét, az őrület határára sodródott, ennek ellenére a hazaút helyett inkább leszáll a Solarison, játszadozik az óceán fura vízéből álló mimoidjaival, miközben arra gondol, hogy marad, és vállalja azt, hogy meg is halhat, vagy elveszti az eszét, vagy bármi, de legbelül tudja, mindez megéri, hisz így megmarad a reménye arra, hogy újra láthassa elhunyt szerelmét.

És ez a lényeg, a remény, ez viszi előre az embert, a remény. Csodás befejezés, ahogy a regény többi összetevője is bitang, a tudományos fantasztikumnak tétje van benne, helyenként horrorba hajlik, ami egyik filmről se mondható el, és olyan komplex élményt ad, amit Tarkovszkij Solarisa sem tud, úgyhogy a végeredmény:

Solaris (Steven Soderbergh, 2002): 8/10.

Solaris (Andrej Tarkovszkij, 1972): 9/10.

Solaris (Stanislaw Lem, 1961): 10/10.

A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából olvashattam.

A bejegyzés trackback címe:

https://ajemdibi.blog.hu/api/trackback/id/tr3415974652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lesi_the_Globetrotter 2020.07.02. 03:14:02

@kéki béla: Ejha, de kemény lehetett az a 4 általános. :D
süti beállítások módosítása