„Mikor elkezdtük, az emberek azt mondták, 'Macska és egér? Rég elavult dolog.' Mindenkitől azt hallottuk, hogy ezt már megcsinálták mások, ott volt Félix, a macska, Ignatz, a macska, Miki Egérről nem is beszélve. De úgy éreztem, hogy akármelyik országban is vagy, nincs szükséged dialógusra, hogy megértesd a cselekményt. Mindösszesen egy macska és egy egér kell neked, és utána mindenki tudni fogja mi fog történni.”

-Joseph Barbara

William Hanna és Joseph Barbera a 30-as évek végén az MGM rajzfilmsúdiójánál dolgozott. Az MGM abban reménykedett, hogy riválisaivá válhat a Warner Brothers és a Paramount Pictures rajzfilmjeinek, szerettek volna ők is megkaparintani egy szeletet a nézők által újra felfokozott érdeklődéssel kísért animációs rövidfilmek piacából. Első próbálkozásuk, a The Captain and The Kids csúnyán elhasalt, ezért a gördülékenyebb, kreatívabb munka érdekében -meg persze a költségeket csökkentendő – modernizálták a munkafolyamatokat, így került egy párba a történetíró és karaktertervező Joseph Barbera a produkciós rendező William Hannával. Első produkciós találkozásukon Barbera azt javasolta, hogy próbáljanak meg egy macska-egér jelenetet készíteni, majd fogták és felskiccelték a sztorit és a karakterek első vázlatait, amiből megszületett az 1940 február 10.-én bemutatott Puss Gets The Boot(Elbocsátás).

A nevük ekkor még nem az volt, ami napjainkban, ahogy a kinézetük is finomodott az elkövetkező években. Tomot ekkor még Jaspernek szólították, Jerry neve pedig el sem hangzott legelső kalandjukban, így hivatalosan névtelennek számított, de az animátorok a munka során Jinxnek nevezték. Két Cipő Asszony, a cselédasszony szintén ekkor debütált.

A bemutató után a Hanna-Barbera páros új projektekbe kezdett, miközben a Puss Get The Boots hajszál híján nyert egy animációs rövidfilm-Oscart. Már ez a részsiker, a jelölés is elhallgattatta az MGM-en belüli kritikus hangokat, Fred Quimby produkciós menedzser pedig meg látta a mascka-egér párosban rejlő potenciált, így arra kérte Hannáékat, hogy hagyják abba azt amivel éppen foglalkoznak és csináljanak sorozatot a két szereplővel, de legelőször is változtassanak külsőjükön és adjanak nekik új neveket.

A keresztelő korántsem zajlott zökkenőmentesen, számtalan változat felmerült, amit az összes ott dolgozó leírt egy cetlire és beledobott egy kalapba. Végül az animátor John Carr ötlete lett a befutó, aki két következtetést társított elképzeléséhez. Szerinte elsősorban azért kellene a macskát Tomnak hívni, mert ott van ugyebár a tomcat, ami azt jelenti kandúr, másodsorban azért, mert a kettőjük közötti harc a britek és németek(akik Tommies és Jerries „becenéven” futottak az I. világháború alatt) közötti csatákat juttatja eszébe, ami ugye újra ismétlődik(II. Világháború).

A Hanna- Barbera duó 1940-1957 között 114 részt írt és rendezett, egyedül csak ezzel a szériával foglalkoztak. Ebben az időszakban hét Oscar-díjat nyertek a legjobb animációs rövidfilm kategóriájában, ami máig rekord.

Mindenképp meg kell még említeni, hogy a sikerhez rengeteget hozzátett Scott Bradley zenéje, egyedi kompozícióiban a jazzt kombinálta a klasszikus dallamokkal és az akkori popzenével.

Az MGM rajzfilm-részlege 1958-ban bezárta kapuit(nem akartak gyártani, mert az ismétlések is ugyanannyi hasznot hoztak), de Barberáék nem maradtak munka nélkül, hanem az egy évvel korábban alapított cégükkel, a (nem fogod kitalálni) Hanna-Barbera Productions Inc.-nél saját gyártású sorozatokba kezdtek, amiket már a tévéknek készítettek. Hatalmas sikerek kísérték útjukat-Frédi és Béni, Jetson család, Maci Laci, Hupikék Törpikék- de az már egy másik történet.

1960-ban az MGM-nél gondoltak egyet és újraélesztették a sorozatot, 13 részt készíttettek Csehszlovákiában, a Rembrandt Stúdióban. Ezek rendezője, a prágai Gene Deitch igazi bérmunkát végzett, ugyanis így vélekedett Tomékról: „Szörnyen rossz példát mutat, dicsőíti az eszetlen erőszakot, a fő humorforrása a fájdalom, a támadás és a bosszú, valamint ízléstelenül, semmitmondó fej nélküli sztereotípiaként jeleníti meg a fekete cselédet.”

Munkáján annyira azért nem látszott meg negatív hozzáállása, az előző alkotók munkájának színvonalát ugyan nem sikerült tartani, a nézők ezeken is remekül szórakoztak.

A rajzok stílusa ebben az érában eltért a szokásostól, látszott rajta, hogy hol készült, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy csehszlovák mese. Érdességként megemlíteném, hogy a csehszlovákoknak 1988-ig kellett várniuk, hogy láthassák hazájuk művészeinek munkáját.

Ezután 1963-1967 között Chuck Jones vette át a szériát, akinek először elég nehéz volt adaptálnia a stílusát a Tom és Jerry-féle humorra. Ekkor a karakterek megint megváltoztak, Tom vonásai leegyszerűsödtek, a bundája kékről szürkére változott, Jerry nagyobb szemeket és füleket kapott. Chuck Jones is igazi legendának számít a szakmájában, ami nem csoda, az általa vezetett széria felvette a versenyt(sőt, szerintem jobb is) Hannáék munkáival.

A tévék először 1965-ben kezdték játszani az eredeti, Hanna-Barbera-féle sorozatot, méghozzá elég rendesen megnyirbálva. Kivágták például a robbanások utáni füstös fejeket és azokat a részeket, ahol Tom dohányzik(hazánkban a vágatlan verzió élvezhettük). A nézők imádták, remek nézettségeket produkált, majd külföldön is forgalmazni kezdték, a többi pedig már történelem. A világ egyik legnépszerűbb tévéműsorává vált, felnőttek és gyerekek a mai napig remekül szórakoznak a kalandjaikon, és mindenki a cikkben felsorolt régebbi részeket kedveli.

A TIME 2000-ben Minden Idők Legjobb Televíziós Műsorának választotta, ami nem hiszem, hogy egy helytelen döntés lenne.

Örrökké ellentétben állnak, állandóan ölik egymást. A legtöbbször Tom húzza a rövidebbet, néha Jerry is pórul jár. De ha egyikük nagy bajba kerül, akkor a másik kihúzza a slamasztikából, az általuk bemutatott erőszak pedig a rajzfilm képi világának és zenei aláfestésének köszönhetően mindvégig a  komédia határain belül marad. Mert mindig vicces az, ha valaki képébe nyomnak egy tortát, nem?